Amíg nem fáj

Sokunknak lehet ismerős az a hozzáállás, hogy addig nem foglalkozunk egy problémával, amíg az nem fáj. Én most nem betegség és nem is párkapcsolati válság kapcsán, hanem pénzügyi vonatkozásban kanyarodnék rá a témára, egy kis visszapillantással a múltba, a ’90-es évekbe.

Egyfelől aranykorként értelmezhetjük ezt az időszakot, másfelől mai szemmel, vagy, ha úgy tetszik, Lean-szemüveggel nézve – a sikersztorik dacára is – valójában a hatékonytalanságunk reneszánsza volt. A szabadrablás korszaka, amikor még nem volt versenypiaci helyzet, se internet, ahol rá tudtunk volna keresni, mi újság a konkurenciával, ők mennyiért, mit csinálnak. Mi csak gyártottunk, az emberek pedig mindent megvettek tőlünk.

A hatékonytalanságunk történetének egyik főszereplője egy rozsdás, kiöregedett vágógép volt, ami zötyögött és aminek minden baja volt, majd a megrogyott Madame Guillotine mellé „beújítottunk” pár kidobásra szánt felülnyomó gépet is, 50-100 ezer forintért, ami akkor ugye elég nagy pénznek számított. Szépen betoltuk őket az üzembe, és már indulhatott is az úgynevezett sorozatgyártás. Nem is részletezném, de el tudjátok képzelni, mennyire lehetett hatékonytalan az egy gombnyomás, egy ütem módszer.

A munkafolyamatok emellett iszonyúan emberigényesek is voltak, így amikor már 5-10.000 darabosra felfutott a termelésünk egy-egy termékből, megszületett nálunk a tekerők fogalma. Ők diákok voltak, akik külön arra szakosodtak, hogy a papírt tekerjék.

Alapanyag feldolgozás tekintetében is adtunk a hatékonytalanságnak, itt a kulcsszó valójában a pazarlás volt, a sufni nyomda ez esetben is megtette a magáét. A vonalzó segítségével végzett szélezésnek köszönhetően egy-egy papírtekercsből 20 százalékot úgy dobtunk ki, hogy észre sem vettük. Ez mégsem volt probléma, hiszen hiánygazdaságból jöttünk, drágán lehetett dolgozni, megvették a termékeinket – belefért a veszteség. Szóval továbbra sem fájt semmi.
Egészen a ’90-es évek végéig tartott ez az időszak, majd a gépparkunk folyamatos fejlődésével a gyerekbetegségek szépen elmúltak. Ahogy teltek az évek, jöttek az egyre jobb eszközök, amik már nem engedték meg a hatékonytalanságot.

Persze mindig is megmarad a jófajta nosztalgiája a „garázsművek” időszakának, annak ellenére, hogy döbbenetes kontraszt rajzolódik ki a mai működésünkkel, összehasonlítva. A jelen tükrében még jobban esik a múltba nézés, jó és tanulságos látni azt a fejlődési utat, amit az elmúlt évtizedekben bejártunk, büszke vagyok rá, hogy mára el tudtuk sajátítani azt a tudatosságot, amellyel tetten érhetjük a veszteségpontokat. Ha pedig ezeken a pontokon csak részben tudjuk csökkenteni a veszteségeinket, úgy a hatékonyságunkban már nagyot léptünk előre – elébe megyünk a problémáknak, annak, hogy bármi is fájjon.